Gondolatok a borcsókolásról

Borkóstolás
Borkóstolás
Borkóstolás

A borkóstolásnak megvan a maga precíz művelete, amelyet a
szakértők mindig lépésről-lépésre betartanak. Billegetik a pohárban,
lötyögtetik, ízlelgetik, szürcsölik, járatják a szájukban, és okosakat mondanak
közben.

Annak, aki nem borszakértő, szintén vannak benyomásai. Mint például
szerénytelen személyemnek a Budai Borfesztiválokon.

Van olyan fehérbor, amelyik úgy kuporodik rá az ember nyelvére, mint egy
tökéletes simaságú, szinte puha kis kavicsdarab, amit sok ezer év csiszolt
gömbölyűvé a hideg folyómederben. Egy másik enyhén csipkedi a nyelvem hegyét,
egy harmadik mintha pajkosan pattogna ide-oda; habzóbor a drága, hát az a
dolga. Mintha enyhe pezsgőt inna az ember. A vaskos testes vörösek, szárazan, és fanyarul, mint egy kalapos, goromba
vénember kopognak a szájpadlásomon, nem is kedvelem őket túlsággal. Vidám és
könnyed rozé locsog rózsásan a poharamban, illatra gyümölcsösen, ízre enyhén
fanyarul; csak úgy itatja magát. A cserszegi fűszerestől megpezsdül a
szájpadlásom, és mintha lázrózsák gyúlnának arcomon, az ürmös pedig kiköveteli
magának, hogy még, csak még egy pohárkával…

Volt szerencsém tizennégy éves mandulaborhoz, úgy siklott a számban, mint a
selyem. A mézédes tokaji szinte pereg a pohár oldalán, súlyosan cseppen, mintha
minden molekulája aranyszínű varázslat volna. Azt hittem nincs is ennél
finomabb, amíg nem találkoztam a jégborral.

Az első korty után már tudtam; a jégbort nem issza az ember, hanem lecsókolja a
pohár pereméről.

Legalábbis mi nők, biztosan.

Kovács Rhewa Andrea