Magyarország borvidékei közül az egyik legrégebbi
a neszmélyi, mely a Dunántúl északi részén, a Dunától délre található
dombvidékeken terül el közel 1400 hektáron. Ezen a területen már a rómaiak is
termesztettek szőlőt, de később, a tatárjárás, majd a török hódoltság idején a lakosság lélekszámának csökkenésével egyenes arányban az ültetvények is tönkrementek.
A 18. század végére ismét jelentős termelővé és borexportőrré vált, mivel az itt termő
szőlőfajták borai a magas savtartalmuknak köszönhetően a hosszabb szállítást is
jól viselték. A 19. század végén az ország szőlőültetvényeit sújtó filoxéra-járvány
itt is komoly károkat okozott.
Ekkortájt kezdték el szőlővel betelepíteni a homokos területeket, mivel a laza talajban a filoxéra, azaz a szőlőgyökértetű
nem él meg. Ennek következményei is lettek természetesen; az itt termő szőlők
fajtaszerkezete is megváltozott, nem feltétlenül az előnyükre. A II. világháború után a termelési és minőségi
problémák sajnos olyan mértékben felerősödtek, hogy Neszmély 1959-ben elvesztette
borvidék rangját, és azt csak az új telepítések hatására, 1977-ben szerezte vissza.
A fehér szőlők közül a chardonnay, az olaszrizling, a Müller-Thurgau, a zöld veltelini, az Irsai Olivér, a cserszegi fűszeres, a tramini és az ottonel muskotály jellemző erre a vidékre. Az itt termő kék szőlőfajtákat – a Kékfrankos, a Cabernet Sauvignon, a Pinot Noir és a Merlot –, rozé alapanyagként használják fel a borászatokban.
Kovács Rhewa Andrea